Bár a történet a hősnő szempontjából happy end-del zárul, a regény ma is erőteljes kiállás a gondolkodó és becsvágyó nők mellett a viktoriánus világ fojtogatóan patriarchális légkörében. A szerzőnő a regény nőalakjain keresztül hatásosan érzékelteti a viktoriánus nő lehetőségeit. Jane ijesztő szereplehetőségekkel szembesül: Helen Burns az iskolában a „viktoriánus szent” vallásos alázatát gyakorolja, Bertha Mason, a padláson rejtegetett őrült feleség ezzel szemben a kor elfojtott szexualitásának példája. A szerzőnő finom narratív és nyelvi lehetőségeket talál, hogy megfogalmazza a 19. század nőiségének, mint biológiai és pszichológiai válságnak a problémáit (pl.: a nővé váló kislány a „vörös szobában” elzárva a tükörbe nézve lép a testi érettség és önismeret magasabb szintjére; vagy Bertha, elfojtott szexuális vágyainak torz kielégítéseként, végül felgyújtja a kastélyt, melynek rabja), és szürreális eszközöket, álmokat, víziókat használ, hogy szereplőinek belső életét megmutassa.^[1]

• 1938: Daphne du Maurier: Rebecca című regényét a Jane Eyre inspirálta
• 1966: Jean Ryhs: Széles Sargasso-tenger címmel megírta Bertha Mason, a félvér jamaicai asszony, Mr. Rochester őrült feleségének történetét.
• 1997: Hilary Bailey: Mrs Rochester: A Sequel to Jane Eyre címmel megírta a Jane Eyre folytatását.
• 2000: Kimberly A. Bennet: Jane Rochester - újabb, nagyon népszerű folytatás.

• 1944: Jane Eyre címmel John Houseman és Aldous Huxley forgatókönyvéből. Főbb szerepekben: Orson Welles - Rochester, Joan Fontaine - Jane, és Elizabeth Taylor - Helen Burns.
• 1996, Franco Zeffirelli rendezésében; Jane Eyre – Charlotte Gainsbourg, Edward Rochester – William Hurt, fiatal Jane Eyre – Anna Paquin
• 2006, 4 részes, a BBC produkciója; rendezte: Susanna White, Jane Eyre – Ruth Wilson, Edward Fairfax Rochester – Toby Stephens

• 2000: opera verzió, zene: Michael Berkeley, libretto: David Malouf.
• 2000: musical verzió, szöveg és zene: Paul Gordon.

(www.wikipedia.hu)