A bukott nő
A 19. századi képzeletvilágban az angyal ellenpontja a bukott nő volt, aki nem felelt meg a társadalom által erényesnek tekintett szexualitás normáinak. Míg az ideális nő az uralkodó ideológia szerint kizárólag az elfogadott módon és keretek között, gyermeknemzés céljából, csak a férjével él nemi életet, addig a bukott nő – tudatosan vagy tudatlanul – vétkezik e szabály ellen. Ez az egyetlen logika, amely megmagyarázza a bukott nő viktoriánus kategóriájának rendkívüli képlékenységét és nyitottságát. A közönséges utcai vagy bordélyházi prostituálttól kezdve a könnyűvérű színésznőn és a csillogó, felsőbb osztálybeli kitartott nőn keresztül magába foglalja az elcsábított fiatal lányokat, a házasság előtt szexuális viszonyt kezdő közép- és felsőosztálybeli nőket, valamint a házasságtörő asszonyokat is.

A bukott nő és a prostituált elnevezések számtalan írásban felcserélhetőek, a kettő közötti határ elmosódik, ami részben annak a vélekedésnek köszönhető, miszerint aki egyszer elbukik, menthetetlenül prostituálttá válik. Bracebridge Hemyng 19. századi szociológus definíciója szerint „tulajdonképpen minden nő prostituált, aki engedve szenvedélyének, elveszíti erényességét”. Ebben a megfogalmazásban benne rejlik az akár első és egyetlen félrelépés hosszú távú kihatása is.

A kor írásos és képzőművészeti alkotásaiban az ideális nő és a bukott nő szélsőséges figurái között természetesen még számtalan emblematikus nőalak helyezkedett el. Az öregeket és nyomorgó családokat segítő fiatal, jótékonykodó nő vagy a zárdába visszavonuló irgalmas nővér ismerős regényfigurák. A családja terhére levő vénlány és a csípős nyelvű, megcsúnyult, terebélyes matróna figurái gyakran képezték gonosz tréfa tárgyát a Punch hasábjain éppen úgy, mint regényekben, naplókban és levelezésekben.

Sokszor övezte gúnyos megvetés a szellemét művelő kékharisnyát és az öntudatos, férfiellenes feministát, míg a század végére a sajtót és a regényirodalmat elárasztották a nadrágot viselő, különféle sportokat űző „új nő” ábrázolásai. A század során pedig mindvégig felbukkan a férfiruhában új identitást bitorló, a nemiség korlátait átlépő transzvesztita.

A valóságosnak tűnő figurák mellett a viktoriánus képzeletvilág számtalan mitologikus, bibliai, illetve szépirodalmi nőalakot is életre keltett. A művészeti és irodalmi alkotásokat ellepték a bűnbánó Magdolnák, a hatalommal bíró Delilák, Salomék, Lédák, nimfák, szirének, kígyónők, vámpírok, szfinxek és bomlott elméjű Oféliák. Ezek a nőiség ideáljától sokszor nagyon távol álló, misztikus és erotikus alakok a nő veszélyes és korlátlan hatalmát sugallták.

Figyelmemet azonban ezúttal a bűn legjellegzetesebb megtestesítőjére, a bukott nő tragikus alakjára, illetve a mocskos utcákat benépesítő prostituáltakra korlátozom. A bukás a nő egész jellemének megváltozásával járt együtt. A bűn a személyiség karakterét alapvetően befolyásolta, annak elválaszthatatlan részévé vált: a bukott nő már nem lehetett sem megbízható feleség, sem lelkiismeretes anya, és ezért a társadalom óhatatlanul kivetette magából.

A bukott nőről kialakított kép szempontjából fontos az anyaság kérdése. A termékeny ideális nővel szemben a prostituált sokszor meddőként jelent meg, a megesett fiatal lány pedig bűnének szimbólumaként cipelte magával rongyba tekert gyermekét. E gyermek sorsa szintén elválaszthatatlanná vált fogantatásának körülményeitől: ha életben maradt, előbb-utóbb a fattyak vagy az árvák szomorú sorsára jutott.

Számtalan írásos és képzőművészeti alkotás tanúsítja, hogy a bukott nő viktoriánus mítosza és ikonográfiája az egész társadalom gondolkodását és kifejezőkészletét áthatotta. Regényekben, versekben, nevelési útmutatókban, a napisajtóban, orvosi traktátusokban és festményeken egyaránt megjelent. A századot végigkísérte ez a mítosz, és csak a századfordulóra halványult el, noha mindvégig akadtak azt támadó, megkérdőjelező vélemények is.

A nő bukásának megítélése szigorú keresztény erkölcsiségen, a bűn ótestamentumi felfogásán alapult. Az eredendő bűnre emlékeztetett: bukásával a nő menthetetlenül elvész, nincs az a bűnbánat és vezeklés, amellyel visszafordíthatná sorsát. A mítosz egyik alaptétele tehát a bukás átalakító hatása és visszafordíthatatlansága volt. Aki egyszer elbukott, az menthetetlenül elkárhozott, elegendő volt egyetlen egyszer hibázni, s a nő sorsa meg volt pecsételve.

A már idézett orvos, William Acton, korabeli moralisták véleményét összegezve kijelentette, hogy minden törvénytelen szexuális kapcsolat prostitúció, ahol pénzért vagy más okból a nő önkéntesen feladja erényességét, és „az első vétkezés legalább annyira prostitúciónak számít, mint annak megismétlése”. A bukott nőt a társadalom kivetette magából, útja „a mélybe”, az erkölcsi romlás, a betegség, a kétségbeesés és végül a kérlelhetetlenül bekövetkező halál felé vezetett. A teljes morális és testi leépülést csak egyetlen módon lehetett felgyorsítani: az öngyilkossággal.

Flora Tristan francia feminista az 1830-as években Londonban járt, ahol papírra vetette élményeit. Hogy szemtanúja lehessen a londoni éjszakai élet förtelmeinek, maga is végigjárt számos rossz hírű szórakozóhelyet. Naplójából kiderül, hogy Tristan hitt a prostituáltak életének teljes kilátástalanságában és abban, hogy az elcsábított lány előtt nem volt más kiút, mint a prostitúció. Mindezért természetesen elsősorban a férfi nemet és a nőkkel szemben támasztott igazságtalan elvárásokat okolta. Naplójának nyelvezete sokszor apokaliptikus képet fest a bukott nő sorsáról, és megerősíti a bibliai gondolatot, miszerint a bűnös örökké tartó kárhozatra van ítélve:

„a fájdalom a társa, és lealjasodásra kárhoztatott: örökösen visszatérő testi kínok között vergődik, minden pillanat erkölcsi halál a számára, és – mind közül a legrosszabb – határtalan önutálat a része.” Kevésbé szenvedélyesen megfogalmazott bekezdéseiben Tristan tovább sorolja azokat a körülményeket, amelyek hozzájárulhattak a nő bukásához: a szegénység, a taníttatás és szakma megszerzésének lehetetlensége, a „szülői zsarnokság”, „a házasság felbonthatatlanságából fakadó erőszak és visszaélések” felelősek azért, hogy egy nőnek az „elnyomás és a szégyen között kell választania”. Flora Tristan úgy véli, amíg a nőt megfosztják állampolgári jogaitól, „amíg nincs független jogi státusa, és férje elrabolhatja tőle az általa megszerzett vagy örökölt vagyont, amíg az egyetlen módja, hogy vagyonához és szabadságához való jogát biztosítsa, ha visszautasítja a házasságot, addig nem vonatkozhat rá erkölcsi törvény”. Mély meggyőződése, hogy „amíg a nő nem válik emancipálttá, a prostitúció tovább fog nőni”.

Tristan elfogadta a bukott nő elkerülhetetlen halálának tézisét is. Több londoni prostitúcióval foglalkozó munkát is idézett, melyekkel egyetértett abban, hogy a szakma ridegsége, a magas alkoholfogyasztás, illetve a szexuális kapcsolat útján terjedő betegségek következtében a londoni szajhák fele meghalt 3-4 év prostitúció után, és csak nagyon kevesen éltek meg 7-8 évet a szakmában.

A mítoszt megerősítő társadalomkritikusok népes táborába tartozik William Rathbone Greg, akinek a tekintélyes Westminster Review-ban 1850-ben közölt Prostitúció (Prostitution) című írásában két új elemre is felfigyelhetünk a bukott nő megítélését illetően. Egyrészt szakított azzal az elmélettel, amely a „bűnös”, felfokozott szexualitással magyarázta a bukást, másrészt vallásos-erkölcsi alapállásból támadta a megbocsátásra és könyörületességre képtelen, szigorú társadalmi megítélést, amely kirekesztésükkel és elítélésükkel véglegesen meghatározta a bukott nők sorsát.

Számos szerzőhöz hasonlóan Greg is összemosta a prostituált és a bukott nő kategóriáit. Szerinte minden prostituált valaha tisztességes és erényes lány volt, akiknél a bukás óhatatlanul elvezetett a prostitúcióhoz. A bukás tehát már magába foglalja, megelőlegezi a prostitúciót. Greg az angyal alakjából indult ki: a nőt nem a kéjvágy hajtja, hiszen „a vágy csak ritkán jelentkezik határozott és tudatos formában egészen addig, míg a nő el nem bukott”. A férfiak esetében a szexuális vágy általában „belülről fakad és spontán” jelenik meg, a nőknél azonban „szunnyadó, vagy nem is létezik”, mindaddig, míg fel nem ébresztik a szexuális érintkezés során.

Greg ily módon számolt le azon nézettel, amely a felfokozott vágyakkal magyarázta a nő elcsábulását. Szerinte sok fiatal lány éppen szerető természetének és tudatlanságának köszönhetően bukik el. Ezek a nők „gyönge nagylelkűségükben” egyszerűen képtelenek bármit is megtagadni a szeretett férfitól:

„Létezik a nő szerető, meleg szívében valami különös és magasztos önzetlenség, amelyet a férfiak általában felfedeznek és kihasználnak, az önfeláldozás kifejezett szeretete, valamiféle aktív vagy agresszív vágy, hogy ragaszkodásukat kimutassák [...] oly módon, hogy odaadják azt, ami számukra nagyon kedves.”

A természetéből fakadóan bukásra termett nő éppen az ideális nőre jellemző tulajdonságok túlságos felerősödése következtében bukik el. A legszegényebb nőket pedig, akik képtelenek más módon kenyérrel ellátni a tőlük függő családtagjaikat, „gyermeki vagy anyai szeretetük” viszi rá a prostitúcióra.

Greg áldozatot csinált a bukott nőből: az eredendően szenvedélytelen ideális nő bukásának felelősségét egyértelműen a csábító nyakába varrta, aki kihasználta a női természet gyöngeségeit, míg a szegény sorból való lányok esetében a kilátástalan gazdasági körülményeket okolta. A csábító és hűtlen férfi végtelen hatalmat birtokolt az elcsábított lány felett: egyetlen aktussal az utcákat és parkokat kísértő szörnyeteggé, nyomorult alkoholistává, elveszett prostituálttá változtatta, míg egyedül neki állt hatalmában „ismét tisztességes asszonyt csinálni belőle”.

Greg elfogadta, hogy az elcsábított és elhagyott, tisztes fiatal lányok óhatatlanul prostituálttá válnak, s egy részükből csak azért nem lesz szajha, mert szégyenükben és fájdalmukban előbb elsorvadnak és elenyésznek vagy erős lelkiismeret-furdalásuk következtében öngyilkosságot követnek el. Szerinte a prostituáltak a társadalom „kitaszítottjai, páriák, leprások”, akiknek még az érintését is úgy söprik le az emberek magukról, mintha az „szennyeződés és betegség” lenne. Mindenki „büntetlenül beléjük rúg, arcul üti és eltiporja őket”. Mivel úgy gondolta, hogy erről elsősorban a bukott nőt övező közgondolkodás tehet, meg akarta azt változtatni. A keresztényi megbocsátás és könyörületesség nevében támadta a társadalom szigorát, amely kérlelhetetlen logikájával meghatározta a bukott nő sorsát.

E cikk után három évvel, 1853-ban született meg Elizabeth Gaskell Ruth című regénye, amely Greg írásához hasonlóan megértő keresztényi hozzáállást és segítséget követelt a bukott nő számára. Míg a század első felének irodalmi alkotásaiban a bukott nő csak mellékszereplő lehetett (például Dickens Twist Oliverjében vagy Copperfield Dávidjában Nancy és Emily), Gaskell regénye után számtalan alkotás főszereplőjeként jelent meg, amire jó példa Elizabeth Barrett Browning Aurora Leigh című írása 1856-ban, George Eliot Adam Bede-je 1859-ben vagy Caroline Norton Lost and Saved című munkája 1863-ban.

A bukott nő viktoriánus ábrázolásai viszonylag egységes ikonográfiát követnek. Ennek jellegzetességei a bukást követő szomorú vagy kétségbeesett tekintet, a lelki béke és gyakran a szellemi egyensúly megbomlásának kifejeződése az arcon, a kibomlott, fésületlen haj, szétszaggatott vagy elkoptatott ruha. Christina Rossetti Goblin Market című versében az elbukott hajadont, Laurát a vízre bocsátott csónakhoz hasonlítja, amelynek utolsó köteléke is elszakadt, belső szorongását pedig a nyugtalan patak morajlásához hasonlatos suttogása fejezi ki.

Számtalan festmény vezeti nézőjét a éjszakai külváros idegen és lepusztult kerületeibe, a folyópart elhagyatott területére vagy a hidak alá, ahol a számkivetett, lelki egyensúlyát vesztett, zilált megjelenésű fiatal nő tekintete a sötét messzeségbe réved. Ennek másik jellegzetes variációja már egy későbbi állapotot ábrázol, ahol a bűnével együtt élni képtelen, öngyilkosságot elkövető nő tetemét partra veti a víz. Thomas Hood A sóhajok hídja (The Bridge of Sighs) című verse vagy a Copperfield Dávidban a parton magányosan ácsorgó, a sötéten örvénylő vizet bámuló és öngyilkosságot fontolgató Márta alakja is bizonyítja, hogy ez az igen látványos, sokszor teátrális beállítás nem csak képi, hanem szöveges megerősítést is nyert.

A már évek óta prostitúciót űző nő megjelenítése szintén emblematikus. Az elhasznált, kiégett, betegségektől legyengült prostituáltról így ír M. E. Owen a Cornhill Magazine hasábjain 1866-ban megjelent Criminal Women című cikkében: „borzalmas, nyomorult kinézetű teremtmények”, akik „annyira nélkülözik a női ösztönöket, hogy jogosabb, ha a vadállatokhoz hasonlíthatjuk őket, semmint a nőkhöz”.

A bukás és a prostituáció visszafordíthatatlan, romboló hatásának talán legplasztikusabb leírása William Tait Magdalenism című munkájában található, ahol a bűn már nem csak az öltözködésen, a hajviseleten és az érzelmek kivetülésén látható:

„A bűn következménye talán egyetlen embercsoporton sem mutatkozik meg oly világosan és ijesztően, mint a bukott és romlott prostituáltakon. [...] Minden arcvonás és jellegzetesség megváltozik, mely a megkínzott lelkiismeret borzalmas gyötrődéseire figyelmeztet.”

Egy szifiliszes prostituált esetében egyenesen a húsba marja jelét:

„Arca szó szerint el van rohadva, rajta egy széles lyuk tátong, melybe könnyedén belemélyeszthető egy átlagos méretű ököl.”

Az egész mítosznak, az egységes ikonográfiának és a megjelenítés módjának hátterében az a fikció húzódott meg, miszerint a nő esszenciája, belső értékei és tisztasága – vagy éppen ezek hiánya – kivetülnek a felszínre, láthatóak a külsőn. Más szóval az a hit, hogy a belső lényeg és a külső forma harmóniában állnak egymással. A bukott nő sokszor sematikus ábrázolása, a bűn megjelenítésének már felsorolt, letörölhetetlen jegyei stigmaként utaltak a bukásra. A közgondolkodásban a bukott nő egyszerre jelent meg a város utcáit szennyező mocsokként, illetve két lábon járó erkölcsi tanmeseként. Ez utóbbi esetben pedig ugyanúgy jelképezte a bukás visszafordíthatatlanságát, mint a társadalom azon vágyát, hogy a nő legbenső lényege és titkai egyetlen pillantásra láthatóak, olvashatóak legyenek.

www.rubicon.hu