A mítosz lerombolása

A prostitúcióval foglalkozó legtöbb angol szerző ismerte és idézte is a francia közegészségügyi szakértőnek, Jean Baptiste Alexander Parent-Duchtelet-nek a párizsi prostitúcióról 1836-ban írt híres munkáját (De la prostitution dans la ville de Paris). Átvették az általa összeállított táblázatokat és adatokat, ám egyik fontos tézisét, amely nyíltan tagadta a bukott nő mítoszát, a legtöbben egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

Ralph Wardlaw Előadások a női prostitúcióról (Lectures on Female Prostitution) című munkájában többször is hangsúlyozza, hogy noha még a tolvaj is képes kiemelkedni helyzetéből és hátat fordítani korábbi bűnös tevékenységének, a prostituált esetében az út mindig lefelé vezet, a felemelkedés számukra lehetetlen. Sokan osztották ezt az elképzelést. Tait szerint míg a férfi képes sorsát megfordítani, addig az „erény útjáról letért” prostituáltakra a gravitációhoz hasonlatos, mindig lefelé húzó, általános erő hat. Greg szintén azt vallotta, hogy a szigorú társadalmi megítélés következtében „egyetlen hibás lépés” is „visszavonhatatlan és megbocsáthatatlan” bűnnek számít, „minden ajtó, minden menekülési út bezárul a bukott nő előtt”.

William Acton azonban 1857-es, prostitúcióról írt munkájában a leghatározottabban lerombolta e tanmesét, amit szinte vallásos hitnek nevezett. Nem igaz, állította, hogy aki egyszer szajha lesz, az örökre az is marad; hogy a prostituált esetében lehetetlen az erkölcsi fejlődés vagy testi javulás; és hogy a szajha útja rövid, hanyatlása gyors. Acton nem azonosította a nőt a bukással, a tisztaság elvesztése szerinte nem vonta maga után az összes többi erény megszűnését, a prostituáltak segítőkészek, nagyvonalúak és megnyerőek tudtak lenni. Acton az általánosítás helyett inkább a prostituáltak közti különbségeket hangsúlyozta. Emellett a prostituált, akire immár nem érvényes a mítosz kötelező, sorsformáló logikája, autonóm személyként önmaga lett saját sorsának irányítója.

Acton felmentette a csábító férfit a felelősség alól, hiszen:

„minden, később prostituálttá váló nő elcsábítása és elsődleges elhagyása teljesen más lapra tartozik [...] Az a nő dolga, hogy megmarad-e a tisztességes társadalom soraiban vagy prostituálja magát.”

Mindezek mellett kimondta, hogy pár év elteltével ezek a nők rendszerint rangjuk felett házasodnak meg. E nők testét már nem fedték a bukás stigmái, ami lehetővé tette, hogy egyrészt „bűnük” láthatatlan maradjon a felszínen, másrészt ők maguk is láthatatlanok maradjanak a társadalom szemében. Ez a szemlélet már nem erősítette meg a prostituált társadalomból való kitaszítottságának tézisét.

A szexuális úton terjedő betegségek miatt sok társadalomkritikus a prostituáltat a társadalom egészségére veszélyes kórként jelenítette meg, amelyet a társadalom igyekezett legyőzni, kivetni magából. Greg szerint a szabályozatlan prostitúció okoz „a köz egészségét érintő borzalmas károsodást”, Actonnél pedig a „társadalom pestiseként” jelenik meg, amely „fertőzést és tisztátalanságot” szállít minden kerületbe, és amely „betegségként kúszik a tömegben”. Acton példája leginkább azt bizonyítja, miként él tovább egy felfogás a nyelv metaforáiban. Munkájában ugyanis tovább vizsgálja a prostituált és a betegségek kapcsolatát, és azt állítja, hogy a szifilisz, amely nem halálos betegség, nem fertőz meg több nőt, mint férfit, és nem okozza a prostituáltak halálát. Emellett Parent-Duchtelet-t idézi akkor, amikor kijelenti, hogy a prostituáltnak „vasszervezete” van, és nincs a nőknek még egy olyan csoportja, amelyik annyira mentes lenne az általános betegségektől, mint a kurtizánok. Cinikusan még azt is hozzáteszi, hogy „csak nagyon ritkán találjuk azt, hogy a prostitúció szükséges velejárójának képzelt, szervezetet érő pusztítások fölülmúlják” azokat, amelyek a családját gondozó vagy fárasztó, erényes munkából élő nők testét érik.

Acton korántsem egyedül végezte a mítoszrombolást. Henry Mayhew London Labour and the London Poor című nagyszabású munkájával (1849–50, 1861–62) megkísérelte rekonstruálni London alsóbb osztálybeli lakóinak életét a század közepén. Az „oral history” egyfajta előfutáraként munkájának jellegzetességei az empirikus vizsgálódások előtérbe kerülése, a nagy számban elkészített interjúkon keresztül az egyéni sorsok és életutak bemutatása, a tudományosság és objektivitás hangsúlyozása. Noha az írást és nyelvezetét sok helyen még mélyen áthatja a kor erkölcsi ítélete, emellett kétségtelenül előtérbe kerül a megközelítés és értelmezés tudományos igényessége.

Az átfogó munka prostitúcióról szóló fejezetét Bracebridge Hemyng készítette, aki az osztályozás megszállottjaként közel húsz kategóriát különített el a prostituáltak körében. Ennek köszönhetően már nem lehetett a prostituáltra érvényes a bukott nő egységes ikonográfiája. Hemyngnél már korántsem csak a sárba tiport prostituált jelent meg, hanem a megbecsült kitartott szerető is, aki „elbűvölő, tehetséges és művelt” volt, s aki a férfi felesége lett, vagy annak tökéletes helyettesítője. Tengerészek asszonyait figyelve, Hemyng „kecsességet”, „természetes egyszerűséget”, valamint „belső finomságot” fedezett föl. Hemyng tehát felszámolta a bukott nő egységes ábrázolását, és elismerte a prostituált értékes női tulajdonságait.

Hemyng szerint a bukott nő hagyományos ikonográfiája csak a társadalom legalsó rétegeiből jövő, legszegényebb prostituáltakra volt érvényes, míg a legtöbben hétköznapi módon öltözködtek, a felsőbb osztálybeli prostituáltak és kitartott nők pedig kifejezetten elegánsak és vonzóak voltak. Hemyng interjúiból az is kiderül, hogy sok prostituált nem tartotta életmódját olyan elítélendőnek és undorítónak, mint azt sokan szerették volna láttatni. Éppen öntudatosságuk és saját helyzetük racionális elfogadása védte meg e nőket a teljes kilátástalanság érzésétől. Emellett az is nyilvánvalóvá válik, hogy a prostituáltak erős szövetségeket, egymást segítő közösségeket alakítottak ki, és bizonyos mértékig befolyásolni tudták saját szakmájuk körülményeit.

Hemyng nem tagadta, hogy sok esetben a nélkülözés és a magas alkoholfogyasztás kikezdi a nő egészségét, és sokan kilátástalannak tartják helyzetüket. Ám számtalan példával illusztrálta azt is, hogy a szajha pár éves prostitúció után megházasodik. Actonhoz hasonlóan Hemyng is kimondta, hogy célja „eloszlatni azt az ostoba gondolatot, amelyet már régen el kellett volna vetni, ám amely még mindig él a férfiak és nők képzeletében, miszerint a szajha útja rövid, mind erkölcsi, mind pedig testi értelemben lehetetlen a fejlődés, és ha egyszer elhagyják, óhatatlanul lezüllik”.

A bukott nő mítoszának lerombolása azért válhatott lehetségessé, mert fokozatosan háttérbe szorult az erényesség és a prostitúció erkölcsi megítélése, s helyette másfajta szempontok kerültek előtérbe. A század közepétől megszaporodtak a városi szegénységgel, oktatással, bűnözéssel és közegészségüggyel foglalkozó tudományos igényű szociológiai és statisztikai munkák. Hemyng értelmezésében a prostitúció már komplex társadalmi, közegészségügyi és törvényalkotási problémát jelentett: a csecsemőgyilkosságtól és egyéb bűncselekményektől kezdve a nemi úton terjesztett fertőző betegségeken át a prostitúció törvényi szabályozásáig számtalan kérdés tartozott ide.

A bűn és a szexualitás értelmezése is megváltozott. A bűn megítélésekor az egyén társadalmi és gazdasági helyzete mellett immár lelki és szellemi sajátosságait is figyelembe vették. Így például a prostituált egyéni körülményei egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az értelmezésekben. A szexualitás különböző vonatkozásainak megítélése pedig a vallás és a jog területéről fokozatosan az orvostudomány hatókörébe került: a bűnt medikalizálták. A századfordulón már szexológusok, pszichiáterek vizsgálták és osztályozták a társadalmi normáktól eltérő szexuális magatartásformákat, aminek eredményeképpen a korábban bűnösnek vagy erkölcstelennek ítélt szexuális késztetéseket egyre inkább betegségnek vagy perverziónak tekintették. A bukott nő helyét már korábban is létező, ám ekkorra a középpontba kerülő deviáns alakok foglalták el: a leszbikus és a hisztérika.